A bárányok hallgatnak, avagy a hősök csendesek?
Rakosgatom össze magamban egy hét történéseit… jókat, rosszakat. Olyanokat, amiktől nagy melegséget, esetleg fájdalmat éreztem a szívem táján, meg amiktől kinyílt a bicska a zsebemben.
Tanmese jön, amiben a valósághoz képest semmit sem változtattam, azaz minden szava igaz. Ezért is irritáló némelyeknek talán. Tisztában vagyok vele, hallani – vagy visszahallani – fogom, hogy egy arrogáns bunkó vagyok. Ez az őszinte szinonimája újabban.
Furcsa, megfordított világban élünk. A talmi, ócska hőzöng, veri a mellét, és hatalmas tábora van. Aki meg tesz, teszi csendben a dolgát, hisz nem téveszti össze a célt az eszközzel, az ismeretlen marad. Nem is baj ez. Az eszköz ő, nem a neve fontos, nem ország-világnak kell megismernie őt, ha megérdemelné is. A cél, hogy segítsen. Kiszolgáltatottaknak, állatnak, embernek egyaránt. Ezeknek az embereknek a tettei nagy változásokat hoznak azoknak az életében, akikért tesznek. Akkor is, ha ezek a hétköznapi hősök ismeretlenek maradnak.
Ez az embertípus sohasem osztja az észt. Nem mondja el az egy Fifikéje mögül, hogy annak, aki bőven ezer fölötti kutyán segített, felével együtt élt, hogyan kellene etetnie/ápolnia/rehabilitálnia egy kutyát (vagy mi vaaaan? mit affektálunk, minek is az a rehb? Aggya azt a kutyát, oszt kész!). Nem fogja elmondani azt sem, hogy ha ő megnyerné a lottó ötöst, rögtön egy kutyamenhelyet nyitna. Én sem nyertem meg, mégis azt tettem, és mindig 20 fölötti a mentett állatok száma nálam, mégsem verem vele a mellem. Nem jelentem be ünnepélyesen – akkor sem tettem – hogy most tartunk a lakásomban megfordult századik kutyánál. Bőven túl vagyunk pedig sokszázon. Zsófi, Örkényben rokkantnyugdíjából teszi ugyanezt. Neki sem volt lottó ötöse. A lottó ötössel példálódzókat ilyenkor megkérdezem: és lottózol? Vérig sértődve kérdez vissza: Nem. Na és?
Hát az a helyzet, hogy így nem sok esélyed van, hogy Tied legyen a főnyeremény, úgyhogy köszi, kedves vagy, ..... de addig talán……
Két örökbefogadónkról mesélek. Hétköznapi emberek. Nem fognak szobrot kapni, nem neveznek el teret róluk, nem utaznak a Bahamákra, és még díszpolgárok sem lesznek. Nem várnak semmit cserébe, és nem gondolják, hogy nagy dolgot tettek. Mégis…
Marika konyhán dolgozik. Fizetése ennek megfelelő, azaz nem veti fel a pénz. Széttárhatná a karját, hogy bocs, nem megy…. Ezzel szemben: ha csontlevest főznek bent, apróra lepucol minden csontot, zacskóba gyűjti, és segít egy idős néninek, akinek a kutyája különben nem látna húst, vagy ha igen, a néni nem látna egy jobb falatot…. vagy semmilyet. Lehet, összeszurkálja a csont a kezét, de nem baj. Elmegy az ideje rá, az sem. Fájna a szíve hagyni, hogy kárba vesszen, mikor másnak fontos, meg a föld megtermelte a kukoricát, egyebet, amit a csirke, marha, disznó megevett… s nem utolsó sorban: ezek az állatok– nem akarták ugyan – életüket adták azért, hogy tányérra kerüljenek. Eljön látogatóba hozzánk, hogy meséljen a kutyájukról, és a látogatásra készülve gyűjti, gyűjti a cafadékot, két 20 l-es edényt hoz tele a gondosan lecsipegetett, lefagyasztott húsfoszlányokkal. Nem vár tüzijátékot, örül, hogy segíthet. Nem tudom, mennyi időn át gyűjtötte, míg ez a mennyiség összejött.
A 20 fölötti számú gyerekeim negyedik napja kapják már Marika „cafadékát”. Akkor, amikor dolgozom, hogy megkeressem a költségeiket, és nincs időm főzni. Csak kiveszem a fagyasztóból, és olyanokat is kapnak, amit nem tudok a zsebem szerinti vagy az egyesületi bankszámláról fedezhető áron beszerezni. Marhahúst, aminek még a szaga sem jutna el hozzájuk.
Miklós is örökbefogadónk. Előrehaladott állapotú rákos. Morfiumon van. Mégis, és nem tapsvihart, rivaldát vár: ha baj van, lehet kérni tőle. Pattan, ugrik, és felkap három kölyökkutyát Pomázon, hogy Örkénybe, karanténba, biztonságba juttassa őket. Ha meg nincs gond, akkor is gondol másokra, segít. Három gyerek apukája. Mindent együtt csinál a család, hisz tudják az együtt tölthető idejük véges. Minden perc értékének tudatában vannak. Együtt válogatják ki, amit már kinőttek a gyerekek, vagy kifogyott Miklós. Együtt hozzák el. Öten együtt, papa, mama gyerekek viszik a kutyáikat fodrászhoz is, hisz az is együtt töltött idő. Ettől fognak emlékezni rá. Ezek a gyerekek sokat kapnak az apukájuktól és az anyukájuktól. Többek között: őszinteséget. Időnként vérfürdő van otthon, mert Miklósnak egy újabb vénája robban fel és száll el. Így is adnak másoknak. Soha nem felejtem el a hálát, amit érzek irántuk, hogy imádott Kobikám utolsó napját megszépíteni segítettek. Gombika kirándult. Meghívtak vele, pedig tudták, betegsége miatt már nem szobatiszta, és másnap várja az orvos, hogy a legnagyobb szenvedésektől megkímélje. A mája már a normál méret többszöröse volt. Miklóséknál így is ölből megugathatta a kecskét, aki FÉLT tőle, a nála legalább tízszer nagyobb állat, ami hatalmas élmény volt kicsi Kobimnak. Ha már csak az ugatásával is, hisz mozogni az ízületei miatt nem tudott, bőszen részt vehetett a „házikutyák” játékában a fűvön. Az egész család kényeztette, simogatta, és áfonyalekváros palacsintát ehetett élete utolsó napján. Fontos üzenet Aputól a gyerekeknek, aki minden mozdulatával, szeretettel tanítja őket, és így fognak emlékezni rá: mindegy, hogy mi történik, légy jó, gondolj másokra is! És zsákolják be, szedik össze munkaadóktól, ismerősöktől , ami még másnak jó, hozzák el, öten, együtt. Adják annak, akinek nincs, bőrszínre, nemre, vallásra tekintet nélkül, hisz egy vérből valók vagyunk…..
Van, aki csendben tesz vagy ad. A másik: okít.
A kettő sohasem fedi át egymást.
Mi is szép csendben tesszük a dolgunkat. Nem harsog rólunk a sajtó. Nem kapunk több ezer like-ot arra, hogy a béna jár, a vak lát, a süket hall…. Nem is ez a lényeg vagy a cél. Tesszük alázattal a dolgunkat. Csendben. Hisz nem rólunk szól az egész. Nem örökítik meg a mentéseinket stábok. Meglepő módon: nem filmes stábbal a hátunk mögött megyünk menteni. És az orvoshoz is csak szívességfuvarral, vagy a béna kutyákat babakocsiban eltolva a kezelésre tudunk eljutni, hogy majd járjanak. Nincs popularista melodráma és nem szolgáltatjuk ki a kutyáinkat olyan helyzetben, amiben nem szeretnénk, ha minket megmutatnának. Akkor sem, ha ez előnyökkel járna. Tiszteljük ugyanis őket. A cél az, hogy meggyógyuljanak, és szerető családba kerüljenek. Nem az, hogy általuk mi vagy más megdicsőüljön.
Tükör? Tükör – vagy mondhatjuk divatosabban is: Selfie? Selfi! Mindenki adja magát. Ki így, ki úgy.
Van, akinek tetszeni fog, amit lát a fentieken keresztül. Van, akinek nem.
Nem tehetünk róla. Hozott anyagból dolgozunk. Ha bárki véletlenül is magára ismerne, ami a két nevesített személyen kívül természetesen csak a véletlen műve (és itt jön az amerikai filmekből és egyebekből ismert, felelősség-elhárító nyilatkozat) két lehetőség van: nézzen magába, és gondolkodjon el, vagy állapítsa meg, hogy rettentő arrogáns vagyok.
(Kata)