Az én kutyás történetem egy véletlennel kezdődött... már ha létezik egyáltalán véletlen.
A családunk egyik tagja vidékre menet az út szélén talált egy kidobott almot, amelyből már csak egy kutyus élt. Magával hozta, de haza nem vihette, mert nekik már volt egy kutyájuk aki nem fogadta jól az új jövevényt, így hozzánk került, mondván, hogy csak egy napra had maradhasson, másnap úgyis kerítenek neki gazdit. Nos... az egy napból 8 év lett. Tiniként, kiskamaszként nem én voltam az elsődleges gazdija Sally kuttynak, hanem Anyukám, de együtt éltünk egy lakásban, családként osztoztunk jóban és rosszban. A közös történetünk szomorú véget ért, mert Sally lelopta a húsvéti sonka kötöző zsinórját az asztalról, és pár órán belül bélelzáródás következtében meg is halt.
A tenyerembe lehelte az utolsót...
Ezután egy egész hétvégén át lesötétített szobában néztem ki a fejemből, és ott akkor helyben eldöntöttem, hogy soha többé nekem kutya nem kell, mert ez olyan mértékű fájdalom, amelyet még egyszer nem tudok elviselni.
Ebbéli elhatározásom közel 20 évig ki is tartott, amikor is egy szerelem beköszöntével, 3 évnyi unszolásra engedtem a páromnak, akinek sose volt semmilyen állata, viszont mindig is vágyott rá. Eldöntöttük, hogy lesz egy kutyánk, és elkezdtünk keresgélni a neten.
Régi-új, állandó szerelmem a német juhászkutya, így első körben ezen fajtában gondolkodtunk. Osztottunk-szoroztunk, és rájöttünk, hogy a mi életkörülményeinkhez igazodóan ez a fajta nem biztos, hogy a legjobb választás lenne, így erről letettünk. A neten amúgy is nagyon sok "tenyésztő" hirdetését megtaláltuk, volt aki 250.000.-Ft-ért árult német juhászkutyát, volt akinél már 20.000.-Ft-ért is meg lehetett volna kapni... szinte nulla kutyás tapasztalattal akkor még nem tudtam, hogy honnan ez a nagy eltérés... ma már tudom, mert kénytelen voltam sajnos megtanulni azóta.
Mivel megfontolt döntést szerettünk volna hozni, sokat gondolkodtunk hogyan legyen is ez az egész, és végül arra jutottunk, hogy annyira sok a gazdátlan kutya, hogy inkább örökbe fogadunk egyet.
Hamar találtunk is egy kiskutyát egy vidéki egyesületnél, akit savval öntöttek le, és aki akkorra már ismerkedésben volt egy fiatal párral, így kevés esélyünk volt rá, de mégis kivártunk, mert kép és leírás alapján nagyon szimpatikus volt nekünk. Hempergő (ez volt a kutyus neve) végül mégiscsak gazdira talált, így tovább keresgéltünk, és eljutottunk az Állat és Ember Állatvédő Egyesület honlapjára, ahol kinéztünk magunknak egy kutyust. Az első személyes találkozás alkalmával világossá vált, hogy számunkra, az életvitelünkhöz, személyiségünkhöz egy másik kutyus ideálisabb lenne, meg is ismerkedtünk vele, szerelem volt első látásra, örökbe is fogadtuk... így lett családunk tagja Línóeb.
Línó érkeztével sokminden megváltozott, sőt... minden megváltozott az életünkben. Mivel feltett szándékunk volt igazi családtagként kezelni Línót, így szerettük volna mindenhova magunkkal vinni Őt. Ehhez fontos, hogy a kutya jól szocializált legyen, mindenféle helyzetet megismerjen, és minél többet találkozzon más kutyákkal is. Ebbéli megfontolásból kezdtünk el rendszeresen visszajárni az egyesülethez, és a gazdikeresőkkel foglalkozni.
Nem kellett sok idő és a kutyázás beszippantott minket.
Ha egy kutyusnak nincs gazdája és egy időben senki kutyája, illetve mindenki kutyája is egyszerre, az nem az Ő természetes állapota. Egy kutya akkor élhet teljes és boldog életet, ha tartozik valakihez, egy család része tud lenni. A gazdátlan kutya nagyon szomorú látvány, még ha jól is éli meg a helyzetet, akkor is. Ha egy cseppet is együttérző az ember, és meg tudja oldani, akkor hamar jön az érzés, hogy segíteni szeretne... ahol csak tud. Nagyon sokféle segítség létezik, köztük sok olyan, ami nem kerül pénzbe, persze olyanok is, amelyekhez pénz kell. Első körben saját önös érdekünkből kezdtünk kijárni a panzióba segíteni, hisz a mi kutyánknak is jót tett, de később már átalakult ez az egész valami teljesen mássá.
Rendszeresen, minden hétvégén kijárunk sétáltatni, és az idő múlásával, ahogy egyre jobban a "tűz közelébe" kerültünk, vettük csak észre, hogy mennyi minden helyen tudunk segítségükre lenni a gazdikeresőknek.
Segítettünk a hirdetésekben, amit akár a munkahelyről üres percekben, a reggeli kávé mellől is meg lehet ejteni, segítettünk fuvarral, ha épp egy kutyát orvoshoz kellett vinni, vagy az örökbefogadáshoz kellett autós segítség, besegítettünk az egyesületi honlap vagy a facebook oldal folyamatos frissítésében, bővítésében, aktualizálásában, fotóztunk, videóztunk kutyákat, hogy a gazdihoz kerülésüket friss képi anyagokkal segítsük, és hazavittük őket pár órára, hogy megnézzük hogyan viselkednek belvárosi és lakás körülmények között, és eközben hetente sétáltatjuk is őket, ahogy erővel bírjuk. Sajnos igen kevés az olyan önkéntes-társunk, akire hosszú távon számítani lehet, és aki megbízható, felelősségteljes, akire nyugodt szívvel rábízunk kutyát. Mert kutyát sétáltatni felelősségteljes elfoglaltság... kellemes mókának tűnhet ugyan, és az is, de közben vigyázni kell rá, segíteni neki a kinti körülmények között is eligazodni, és ezen közben lehetőség szerint még tanítani is.
Ezen segítő tevékenységek némelyike nem igényel túl nagy erőfeszítést, de van, amelyik kifejezetten fárasztó akár szellemileg, de leginkább fizikailag. Bizony van, amikor nyáron inkább a légkondis szobában maradnánk, vagy télen a mínuszokban inkább a fűtött lakást részesítenénk előnyben, de aztán arra gondolunk, hogy ott vannak a gazdikeresők, akik nagyon várnak minket, mert nekik ez a pár óra a hét fénypontja, amikor kiszabadulhatnak a helyükről és sétálhatnak végre egy nagyot. Nekik mindegy, hogy 40 fok, vagy mínusz 20, ők bizony mennének... Ahogy ez végigsuhan az agyunkon egyszerűen onnantól fogva már nincs nyáron túl meleg és télen túl hideg ahhoz, hogy menjünk.
Keserédes vállalás ez, mert a sok öröm mellett, amit kapunk a gazdikeresőktől, sajnos sok bánat is ér minket... Nagyon könnyű hamar kötődni egyik-másik kutyához, mert akinek egy csöpp szíve is van, hamar megérzi, leveszi azt a túláradó szeretetet, amit adni képesek, és pikk-pakk már kötődsz is hozzá(juk). Ha pedig kötődsz, a lehető legjobbat akarod nekik... a lehető legjobb pedig nekik egy szerető család... amit nem mindig tudsz megadni, akárhogy is segítesz... és ez fájdalmas dolog. Fáj az is, ha esetleg betegnek látod őket, és tudod, hogy egyedül a kenneljükben kell lábadozniuk ahelyett, hogy otthon szerető családban tennék ezt... fáj egy séta után visszaengedni őket a helyükre, szívfacsaró, ahogy vissza tudnak még nézni rád az utolsó pillanatban, vagy nyüszögnek utánad, hogy ne hagyd ott őket...
Persze vannak csodás pillanatok, szeretetteljes élmények, a legszebb, és legjobb az, amikor látod, hogy az általad protezsált kutyus végre gazdihoz kerül.
Csodálatos érzés látni a változás folyamatát... legtöbbjük amikor hozzánk kerül azt se tudja, merre van az előre, foglalkozol vele hónapokig, és látod, milyen szépen formálódik, mennyi mindent tanul, és a végén ott van "egyben" a kutya, és a tény, hogy sikerült neki szerető családot találni azért is valósulhatott meg, mert a kezed munkája, a szíved-lelked benne van. Igen, ezek csodálatos pillanatok.
Ezekre érdemes koncentrálni, és a rossz perceket gyorsan elfeledni... szerintem így lehet igazán jó és hasznos önkéntes munkát végezni.
Sokaktól hallom, hogy „ha megnyerném a lottó ötöst… akkor tudnék csak segíteni…” Nos… elárulok egy titkot. Az én banancslistám élén is egy lottóötös áll, pontosabban a lottóötös csak eszköz, amelyből megépíthetném "A" helyet, ahol minden gazdátlan kutyus otthonra találna, és soha azután már senkire nem kellene kényszerűen nemet mondani, mert nincs hova, nincs miből... de ezen túl lottó ötös nélkül is nagyon sokmindenben lehet(ne) segíteni. Nagyon sok olyan eszköz van, ami szinte bárkinek a birtokában ott van most is, és segíthetne vele, csak sajnos mégsem teszi.
Ha egy kicsit is érzed magadban az igényt, az elköteleződést, hogy saját nyűgjeiden túl másokkal is foglalkozz, másokért is tegyél valamit, ráadásul szereted a kutyusokat is, guglizd ki az első egyesületet, amely a közeledben van, és ajánld fel a segítségeidet. Hamar meg fogod tapasztalni, hogy a befektetett energiádat a gazdátlan kutyusok milliószor nagyobb szeretettel fogják meghálálni.
(Szilvi)